Beléd hasít egy újabb költemény.

Nem vártad már, mert elsodort a sorsunk

egymástól, serken ostoba remény,

mint karcolt vér, ezek ketten mi voltunk.

Nem tétovázok, képzelgéseim

valóra válnak, mint a vers-ígéret,

a létezés veszélyes szélein

egymást ölelve bukkan ránk a végzet.

Ezek leszünk, nem vonzhat vissza sem

a zuhanásból, inkább megpihen,

szerelmesen ölelkezik a testünk,

a szorítás forróságától ég,

nem tudhatjuk, milyen lesz majd az ég,

elsötétül, vagy fényes lesz felettünk?!

Szeretlek kedvesem, te is szeress bátran,

megöregedtünk, de szerelmünk hibátlan,

mint kései gyümölcs, amelyet megcsípett

az éjszakai fagy, s meg is édesített.

Ez múlik már évek óta,

ez az ünnepélyes nóta,

ez jelezte, itt a tavasz,

ami áprilisban ravasz.

Áprilisban egybe keltünk,

miután egymásra leltünk,

megszerettük mi is egymást,

de nem ő is, én is egy mást,

hanem én őt, ő engemet

úgy, ahogy jobban nem lehet,

tökéletes szerelem volt,

ránkcsodálkozott a mennybolt,

legfőképp örök lakója,

a sok madár, fecske, gólya,

a tavaszi sokadalom,

s kezdődött a lakodalom.

Ennek éppen ötven éve,

önmagunkkal, mint a kéve

megkötözve, összezárva,

új élet termő virága

nyílt belőlünk nemsokára,

gyermekekre, unokákra

változtunk át önfeledten,

így élünk tovább, mi ketten.

2012. március 13.

Az én szerelmem kitárulkozás:

lásd, ez vagyok, ennyit érek.

Ennyi bennem a tied, ennyi a halál,

ennyi az élet.

Az én szerelmem tavaszi vihar,

csak jött, és senki se várta,

részeg lett tőle a mező,

és könnyes a fája.

Az én szerelmem katicabogár,

vagy kő, vagy csillag az égen,

annyira tied, annyira enyém,

annyira részem.

Az én szerelmem csupa titok:

érzed, és sohasem érted,

csak akkor lesz egész a tied,,

majd, ha nem élek.

Egyetlen öltözet ruhám van,

s száztízezerért másfél szobám.

Így harminc évig lesz gondja rám

az OTP-nek. Mikor hárman

lettünk, mert teltek a napok,

bútorért hozzá folyamodtam,

megegyeztünk tizennyolc hónapban,

az örömtől mégsem tapsolok,

bár lehet, a reklám így kívánná,

az illetékest úgysem zavarná,

hogy közben csak paszulyt eszem,

míg rántott csirkét rág a másik,

harminc év múlva, a halálig

nekem lesz zsíros életem.

1965

Egyszer talán ismét szeretni foglak,

ad még a sors hozzá elég erőt,

fázós kezem szorítom homlokodnak,

meghalok minden áldott délelőtt.

Az ingedet majd én gombolhatom meg,

és csókjaimmal hintem melledet,

úgy is tudod, hogy akkor is szeretlek,

ha évek óta nem öleltelek.

Így térek vissza hozzád majd a nyáron,

felidézni a régmúlt ifjúságom,

hogy titokban sem lehettél enyém,

mégsem kívánok bűnbocsánatot, ha

agyon szorítlak görcsös-álmodozva,

s beléd hasít egy újabb költemény.

                 Ó, kedvesem,

bezárt bennünket a másfél szoba-konyha,

mozdulatlanok vagyunk,

mint a bútorok,

beporosodva.

Mutasd,

mit kaptál a rohanásért,

mutasd a kezed,

és mondd, hogy pihenni fogsz ezentúl,

és mosolyogj hozzá,

hadd lássalak így is!

Látod, kedvesem,

ilyen a te költőd,

bort prédikál, és vizet iszik,

gyűlésekre is eljár hadonászni,

és a felkért hozzászólók előtt

elmondja, mi fáj.

Látod, kedvesem,

ilyen a te költőd,

sötétedés előtt hazajár,

s legszívesebben

vacsora nélkül lefeküdne.

Gyere, bújj hozzám!

Mondd azt,

ilyennek láttál pár évvel ezelőtt is,

nem megszokott még minden mozdulatom,

gyere,

égessen össze a bőröd!

1970

Amikor rád gondolok szerelem,

az utcán egy lány szembe jön velem,

olyan ifjú lehet, mint te voltál,

amikor együtt sétáltunk a tónál.

Amikor rád gondolok szerelem,

előbb a testedre emlékezem,

felidézem a bőröd csodáját,

amit az élet lüktetése jár át.

Amikor rád gondolok szerelem,

pogány imára kulcsolom kezem,

s mint hívő az istent, úgy imádom

szentségedet az illatos ágyon.

Amikor rád gondolok szerelem,

véled a varázs velem van jelen,

hiányzol, és ez mindig arra int,

hogy szomjamat te csillapítsd megint!

Amikor rád gondolok szerelem,

az utcán egy lány szembe jön velem,

olyan ifjú lehet, mint te voltál,

amikor együtt sétáltunk a tónál.

Amikor rád gondolok szerelem,

előbb a testedre emlékezem,

felidézem a bőröd csodáját,

amit az élet lüktetése jár át.

Amikor rád gondolok szerelem,

pogány imára kulcsolom kezem,

s mint hívő az istent, úgy imádom

szentségedet az illatos ágyon.

Amikor rád gondolok szerelem,

véled a varázs velem van jelen,

s karácsonykor az ünnep arra int,

hogy szomjamat te csillapítsd megint!

Nem tudhatom, hány férfit

szerettél még szívem,

hogy rajtam kívül senkit,

időnként azt hiszem.

Naiv vagyok, de jól áll,

nekem való szerep -,

majd várok rád a tónál,

hogy ölelhesselek.

Felvidulok, ha lépted

a találkára lépked,

hozzám jössz, angyalom,

csókokkal zárom ajkad,

mindenki látja rajtad,

hogy kívánlak nagyon.